A Metropolitan Opera idei második élő közvetítését február 12-én nézhette meg a nagyközönség, a Belvárosi moziban. Ez alkalommal egy amerikai illetőségű, a klasszikus operához kicsit sem hasonlítható darabot láthattunk a színpadon. A Nixon Kínában című előadás egyértelműen az amerikai közönségnek szól mind zenei világában mind a színpadon megjelenő narratíva szempontjából.
Az operák általában egyszerű narratívával rendelkeznek, mégis a klasszikus történetvezetés szabályainak megfelelően épülnek fel. A zenén, a hangzásvilágon kívül ettől válik élvezetessé és könnyen, vagy néha kicsit nehezen, de mindenféleképpen befogadhatóvá.

Ebben a darabban összefüggő, értelmes, egymásra épülő jelenetekből álló történetvezetést nem találunk, amit a zenével lehetett volna kompenzálni. Nem sikerült. Hiába nevezzük minimalistának a mély, mélabús, ugyanazt a témát az idegrendszer felrobbanásáig ismételgető muzsika és ének már az első felvonásban untatja a nézőt. A „Mikor történik már valami?!” érzés (mind zeneileg, mind a cselekményben) akkor éri el a csúcspontját, mikor a díszes társaság majdnem 20 percen keresztül emelt pohárral kórusban énekli: „Cheers!Cheers!”. Önmagában véve még ez sem lenne olyan nagy gond, ha a már említett unalmas hangzásvilág egy pillanatra is megragadná a néző szépérzékét, de sajnos nem teszi. Alapvetően meglepő és talán túlzónak érezhető az, hogy Nixon elnök Kínában tett látogatásáról írjunk egy operát. Világpolitikai perspektívából tekintve valóban egy igen fontos, sarkalatos pontja a történelemnek, de ahhoz talán kissé kevés, s témájában nem is igazán megfelelő, hogy egy 4 órás zeneművet komponáljunk belőle.

John Adams zeneszerző elmondása szerint a nagy amerikai álom mélylélektanának, és az emberi kapcsolatok vizsgálatának rendelte alá ezt a művet. Kár, hogy a nagy amerikai álom mint olyan, már nem létezik, s így az egész darab hitelét veszti. Alapvetően azt érezheti a néző, hogy egy öncélú, USA központú művet kapott, s a darab „mélylélektana” semmiben nem tér el egy világot (Amerikát) megmentő Bruce Willis filmtől.

Az előadás pozitívimai közé tartozik az énekesek munkája. Minden művész kihozta a lehető legtöbbet abból, amit a darab és a szerep engedett. James Maddalena Nixon szerepében, Janis Kelly a first lady szerepében, Robert Brubaker Mao Ce-Tungként, míg a Kathleen Kim Chiang Ch'ing szerepében nyújtott lenyűgöző alakítást.

Az énekesek mellett mindenféleképpen meg kell említeni azt a két táncost, akik a kínai népet kívánták megjeleníteni, s finom, ámde mégis határozott mozgásukkal a szemet gyönyörködtették, valamint a díszletek monumentalitását, amelyek híven tükrözték az akkori felfogást, vagy társadalmi rendet. A díszletezést sem nevezném kiemelkedőnek, de találkozhattunk kreatív megoldásokkal: Leszálló repülőgép, melyből kilép Nixon és felesége, a vihar megjelenítése, vagy a hatalmas Mao Ce-Tung portré.

Vali

Kálmán Imre méltán híres operettjét már oly sokan feldolgozták, mégis megunhatatlan. Annak ellenére, hogy a bemutató (1916) óta a nézőközönség egyik kedvence, s a dalait az egész ország kívülről fújja, szinte mindig teltházzal játsszák a színházak. Legutóbb a Budapesti Operettszínház mutatta be, de ebben az évadban már a szegedi közönség is élvezheti a klasszikus darabot, mivel Nemzeti Színházunk műsorra helyezte.

A rendező, Tasnádi Csaba jó munkát végzett. Nem próbált meg olyan újításokat helyezni a pódiumra, melyek nem odaillőek, elütőek lettek volna, igyekezett inkább a darab letisztultságát helyezni a középpontba. Ez néhol már-már minimalizmusba csapott át: sajnos egy-két jelenetben, melyek egyébként megkövetelték volna a felcicomázott, boás, pávatollas hölgykoszorút, s az önfeledten mulatozó, harsány férfiakat, csupán néhány jól táncoló, csinos hölgy, s egy-egy frakkos fiatalember jelent meg. Valamivel nagyobb monumentalitást vártam, de ettől függetlenül kellemes élményt nyújtott.

A szereplők kiválasztása viszont annál sikeresebb volt. Savanyu Gergely Bóni szerepében teljesen lenyűgöző. A színész nem feltétlen az a nagyvilági, bohém, nőcsábász alkat, így Bóni is kicsit gyermetegebbé válik, de annál szerethetőbb. Ahogy kergeti a nőket, majd végzetes szerelembe esik, s nem tudja a helyzetet kezelni, fenomenális. Nagyon kellemes színfoltja ő a szereplőgárdának.

Akit még feltétlenül meg kell említeni, az Vajda Júlia, Cecília szerepében. Szépen megjelenik a kettősség, mely meghatározza a művésznő/hercegné életét. Egyik pillanatban még rangos dámaként, másikban pedig az orfeum Cilikéjeként jelenik meg. Néhol kellemes, néhol kellemetlen személyiség, de mindig tekintélyparancsoló.

Bucsi Annamária, a főszerepben, Szilviaként van jelen a pódiumon. Gyönyörű, éles, tiszta szopránja végig szépen cseng. Alkata, megjelenése és kisugárzása tökéletes az éjjeli csillag szerepének betöltésére. Szinte kifogástalan a játéka. Kellően előkelő, kellően hisztis, kellően humoros. Mindenből pont annyit ad, amennyi szükséges.

Mindez elmondható a díszletekről is. Nem túlzó, de nem is kevés. Színpompás, tündöklő, ahogy azt egy palotában, és egy orfeumban is elvárjuk. Főleg a meleg színek dominálnak, ami még idillibbé teszi a színteret.

Összességében egy kellemes, szórakoztató, könnyed kikapcsolódást ígérő előadás részesei lehetnek mindazok, akik megtekintik a Szegedi Nemzeti Színház Csárdáskirálynőjét.

2010. november 13-án, 19 órakor mutatták be Donizetti Don Pasquale című vígoperáját, melyet a Belvárosi mozi élőben közvetített a Metropolitan Operából, New Yorkból.

A fantasztikus rendezésű darab főszerepében a gyönyörű Anna Netrebko (Norina), a tapasztalt John Del Marco (Don Pasquale), a tiszta tenor Matthew Polenzani (Ernesto) és az ellenállhatatlan Mariusz Kwiecien (Dr. Malatesta) jelentek meg, s okoztak felejthetetlen élményt a nézőknek. Igazán könnyed és élvezhető előadást láthattuk, mely zeneiségében, a színpadra állított szereplők személyiségében is igazi kikapcsolódást nyújthat. Kezdő operakedvelőknek kötelező darab!

A teljes cikk itt olvasható:
www.delmagyar.hu/blog/kepmutato/met_live_donizetti_don_pasquale/130/1961/

Muszorgszkij XIX. századi zeneszerző Borisz Godunov című operáját október 23-án közvetítette élőben a Belváros mozi, a Metropolitan Operából. A darab rendezője (Stephen Wadsworth) csupán egy hónap alatt helyezte színpadra a könnyűnek egyáltalán nem mondható operát, de ennek nyomait sem láthattuk. Az orosz történelem talán legbrutálisabb trónfosztásáról, kemény férfiakról és hatalmi vitákról szóló történet főszerepében olyan világhírű énekesek kaptak helyet mint Ekaterina Semenchuk (Marina), Aleksandrs Antonenko (Dimitrij) és a bársonyos basszusáról híres René Pape (Borisz Godunov).

A teljes cikk a Delmagyar.hu-n ( http://www.delmagyar.hu/blog/kepmutato/met_live_muszorgszkij_borisz_godunov/130/1912/ ) olvasható.

A Szegedi Nemzeti Színház Pozsgai Zsolt: A KÖLYÖK c. zenés darabjának

címszerepére 9-13 év közötti, jó tánckészséggel rendelkező, énekelni tudó fiút

A meghallgatás 2010. november 10-én és 11-én lesz a Nagyszínházban, amelyre

2 verssel és 2 dallal készüljenek a jelentkezők. (A darab próbái 2011. január 4-

től február 18-ig tartanak, a bemutató február 18-án lesz a Kisszínházban.)

Jelentkezés: Török Dóra művészeti titkárnál,

telefonon: 06-62/479-279/530-as mellék

e-mailben: muv.titkar@szinhaz.szeged.hu

levélben: Szegedi Nemzeti Színház,

6720 Szeged, Vaszy Viktor tér 1.

Rettegett Iván, orosz cár a XVI.század végén egy nagy, erős és központosított országot hozott létre. Először csupán Moszkva nagyhercege, később azonban egész Oroszország cárjává lett. A birodalomra, amit létrehozott, több embernek is fájt a foga, s ahogy ilyenkor lenni szokott, IV. Iván halála után trónvita alakult ki. A történelem szerint a három örökös közül a legidősebb fiút, aki az Iván nevet kapta, maga az apja ölte meg. A középső, Fjodor gyengeelméjűségben szenvedett, míg a legkisebbet, Dimitrijt Borisz Godunov segítette át a halálba. Ebből a történetből merített ihletet Muszorgszkij, mikor megírta a Borisz Godunov című operáját.

Muszorgszkij operájában Rettegett Iván már nem élő személy, s a cári címet Borisz viseli. A nép azonban azt susogja, hogy ő ölette meg a valódi trónörököst, Dimitrijt. Egy bátor szerzetes, Grigorij elhíreszteli magáról, hogy ő a cárevics, s trónkövetelőként lép fel. Borisz ennek hallatára tanácstalanná válik, mert - mint kiderül- valóban ő a felelős Dimitrij haláláért. A főhős bukása elkerülhetetlen, így az opera tragikus véget ér. Az egyetlen, aki jól jön ki a helyzetből, az a szerzetes, ő ugyanis elnyeri egy hercegnő, Marina kezét és apja támogatását.

Marina hercegnő szerepét Jekatyerina Szemencsuk művésznő kapta. Dimitrijt Aleksandrs Antonenko, világhírű tenor alakítja, akit Wagner, Verdi, Dvorak, Tchaikovsky darabjaiban is láthatott már a közönség. A rendező pedig nem más, mint a méltán híres Peter Stein, aki az egész XX. és XXI. századnak meghatározó alakja. Igen magas színvonalú, bár időben kissé elnyúló előadásra számíthat az, aki jegyet vált.

Vali

Wagner, a

XIX. századi zeneszerző teatralógiájának elsőként megrendezett darabját, A Rajna kincsét élőben közvetítet

te a Belvárosi mozi 2010. október 9-én, a Metropolitan Operából. Nem csak a szerzőtől megszokott pontosság és egyedi stílus teszi különlegessé a zeneművet, hanem az a XXI. századi megvalósítás, melyet Robert Lepage, a rendező álmodott meg, s helyezett a pódiumra. Ilyen magas színvonalú munkához természetesen a legjobb énekesek dukálnak, így kerülhetett színpadra Bryn Terfel Wotanként és Eric Owens Alberichként.

A teljes cikk a www.delmagyar.hu/blog/kepmutato/met_live__wagner_a_rajna_kincse/130/1882/ oldalon olvasható.

 Vali

Kihasználva az autómentes napot, a budapesti színházak kivonultak az Andrássy útra, s megtartották a 2010-es év évadnyitó fesztiválját. Az első ilyen Évadnyitó Színházi Fesztivál 2008-ban volt, ahol nem csak a nagy kőszínházak mutatták be a repertoárjukat, s próbálták a közönséget becsalogatni díszes épületeikbe, hanem a kisebbek is. Sőt, a független társulatok, önjelölt művészek is igyekeztek olyan programmal előállni, amely érdekesebbé, színesebbé teheti őket. Ez idén sem volt másképp.

Az Oktogontól a Deák tér felé indulva először a kis társulatok, színházak, valamint a kézművesek standjaival találkozhattunk. Érdemes a nagyok árnyékában meghúzódó kicsikre jobban odafigyelni, s keresni velük a kapcsolatot. Nagy meglepetés érheti az embert, mikor rábukkan egy-egy gyöngyszemre. Nekik nem feltétlenül van szükségük nagy színpadra ahhoz, hogy előadjanak egy rövidke szórakoztató műsort. A betonon berendezett átmeneti „színpadon” is abszolút értékelhető, és élvezhető jeleneteket adtak elő, sokszor a közönséget is bevonva. Alternatívak, emberközeliek, barátságosak és ez szimpatikus.

Ahogy haladtunk tovább, következtek a nagyobbnál nagyobb kőszínházak. Nagy meglepetést nem okozott, hogy az Operettszínház előtti színpadon a sztárok énekelték a jól ismert nótákat az óriási közönségnek. A többi nagy is hasonlóképp igyekezett magára felhívni a figyelmet.

A felállított Port.hu színpadon helyet kapott a Radnóti Színház, a Budapest Bábszínház, a Pesti Magyar Színház, valamint a Bárka Színház is. A Radnóti új darabja a Naftalin került a bemutatásra, amiben Szávai Viktória, Adorjáni Bálint, Kováts Adél, Szervét Tibor, Borbás Gabi, Petrik Andrea (TEVA Ösztöndíjas) és Csányi Sándor a húzónevek. A Naftalin egy érdekes, zenés vígjáték, melyben a helyzetkomikumok kerülnek a középpontba, na meg az ajtók, melyekre érdemes odafigyelni.

A Bárka Színház idén egy kissé különc előadással várja a nézőket. Tökéletes példa erre az a színpadi kellék, melyet magukkal hoztak, s használták is boldogan a fesztivál ideje alatt. Ez nem más, mint egy triciklire szerelt WC-csésze. A felállított színpadon inkább az éneklés kapott szerepet, s az új darabokról főleg pultjuknál lehetett információt kapni.

Általánosan elmondható az, hogy nem csak a felnőttek kaphattak valami újat, hanem a gyerekek is. Majdnem minden standnál festéssel, játékokkal szórakoztatták, s foglalták le a kicsiket, amíg anya és apa szintén mókázik valahol.

Nem csak a közismert kőszínházak, hanem a kisebbek is igyekeztek árengedménnyel adni a jegyeiket, bérleteiket, s a lehető legjobban bevonni mindenkit a színházi életbe. Így nem csak a gyerekek játszhattak, hanem a felnőttek is. Ami igazán szívmelengető volt, s számomra talán a legszimpatikusabb, az a felnőtt ember nagyságú Süsü baba volt. 

Vizsolyi Lívia fagottművész szegedi működésének

 20 éves jubileuma alkalmából

Műsor:

G. Ph. Telemann: Fantázia

A. Corelli: Adagio

J. J. Dotzauer: Quartett

G. Jacob: Three Little Pieces

Kovács Béla: Salute Signor Rossini

F. Loewe: My Fair Lady – részlet

-

W. A. Mozart: Szerenád a Don Giovanni c. operából

   W. A. Mozart: Ária a Don Giovanni c. operából

G. Lichl: Offertorium

J. B. Breval: Koncert fuvolára  és fagottra

A. Piazzola: Escolaso

Közreműködők:

Dr. Zsigmond Zoltán – zongora

Dr. Varga Laura – fuvola

Steiler Tamás – oboa

Zoltán Péter – klarinét

Kosztándi István, Behán László Dezső – hegedű

Keszera Ágnes – brácsa

Kőrösi Györgyi – gordonka

Taletovics Milán – ének

Szegedi Kamarazenekar

Az est házigazdái: Nánási Helga és Taletovics Milán

2010. szeptember 13-án, hétfőn 19 órakor a Kisszínházában

Jegyek már válthatók a Szegedi Nemzeti Színház jegyirodájában,

1500 Ft-os egységáron.

A Kék-lila nyár című, Jávor Pál utolsó éveit bemutató darab az Újszegedi Szabadtéri Színpadon kapott helyet. A rendező elmondása szerint a történet 1959-ben, a híres művész halála előtt három hónappal játszódik. Ekkorra a betegség és a csalódások végeláthatatlan sorozata már annyira megtörték a színészt, hogy egy igen nehéz természetű emberré változott.

Ezt a pillanatot, ezt az időszakot ragadta meg rendező, Telihay Péter, méghozzá tökéletesen.

A kemény munka és az odafigyelés látszik a darabon. Ez nem egy hakni, ez nem egy egyszerű szabadtéri előadás. Sem a színészeknek, sem a zenészeknek, sem a rendezőnek nincs megengedve a könnyelműség, ami az idei szegedi szabadtéri előadásokon majdnem, hogy megszokássá vált. Látszik az, hogy nagyon komoly munka előzte meg a darab bemutatását, s hangsúlyt fektettek arra, hogy minden akkor és ott legyen, ahol annak lennie kell. Végre egy igazán színvonalas, szórakoztató és mégis elgondolkodtató színházi élmény.

A színpadon mindössze hat szereplő jelenik meg, nincs is szükség többre. A főszerepet, Jávor Pál szerepét Hegedűs D. Géza kapta. Mondani sem kell, hogy végig, az első belépésétől egészen a haláláig hiteles, és szívbemarkoló játékot láthattunk tőle. Sikerült megformálnia azt a kiégett, önbizalom hiányos, idős, nyavalyás embert, aki mindezt nem mutatja. Akit meghurcoltak, aki éhezett, aki megjárta a mennyet és a poklot egyaránt, hogy aztán a végén egy koszos csehóban kössön ki sanzonokat énekelve, betegen. Az átvert és csalódott Jávor Pál szerepe jól áll Hegedűs D. Gézának.

Fekete Gizi a feleség szerepében megállta a helyét. Kezdetben egy kissé bugyutának tűnhetett, de a második felvonásra megérkezett az igazi drámai asszony, aki egy egész nyomorúságos életen át kitartott a bohém férje mellett, s akihez a színész görcsösen hű maradt, holott imádták a nők.

A nő, aki most megpróbálta elcsábítani, s egy új szerepre (Ármány és szerelem Millere) hívni Torma (Erdélyi Tímea). Korábban többször is láthattuk már Erdélyi Timit főszerepben (Aranycsapat, Rejtőzök), de itt most kimutatta a foga fehérjét. Színésznő lett belőle. Nem csak a kellemes kamaszlány szerepek, hanem a nő megformálása is jól áll neki. Bár ebben a darabban is ő a „kis fruska”, de Fekete Gizi mellett ezt talán elnézhetjük neki. Ennek ellenére ki kell jelenteni, hogy a szövegtudása, a szerepek közötti váltásai és az egész megjelenése fantasztikus. Ha ott van a színpadon, akkor ott van. Ilyen fiatalon ez ritkaság.

Szót kell ejteni a zenékről is, mivel teljesen új szerzésről van szó. Azt gondolná az ember, hogy egy ilyen témájú és ebben a korban játszódó darabhoz egyszerű dalokat keresgélni. A jól ismert, kedves sanzonokat előkotorja a rendező és már meg is van a siker. Telihay azonban nem ezt tette. Valla Attila dalszövegíróval és Gazsó Bálint zeneszerzővel dolgozott együtt. Így sikerült megalkotni azt a fantasztikus hangzásvilágot, ami megfűszerezi, és oly kellemessé teszi az egyébként is magas színvonalon haladó darabot. Érdekes, hogy egy kis zenekarral dolgoztak csak, akik élőben kísérik végig az énekelő Hegedűs D.-t, vagy Erdélyi Timit. Ők a színpad előtt létrehozott kis varieté nézőterén kaptak helyet, így nem csak a zenéjükkel járultak hozzá az színdarabhoz.

A díszletezés egyébként tökéletesen megidézi a régi varieték hangulatát. Kissé homályos, kissé füstös, és egy kicsit feslett. Nem romlott, nem erkölcstelen, de szűziesnek semmiképp nem nevezhető.

Ebben a környezetben, csodás dalokkal, jó színészekkel és kellemes, családias helyszínnel várták az érdeklődőket, aminek a sikere meg is volt, ugyanis hatalmas tapssal jutalmazta az előadást a közönség.

Igazi színvonalas előadást láthatott az, aki a Szegedi Szabadtéri Játékok Dózsa című előadására váltott jegyet. Talán a legigényesebb azok közül, melyek eddig a színpadon helyet kaptak.

A Dózsa György életét és napjait bemutató táncos előadás azt adta, amit egy szabadtéri előadástól vár az ember: kellemes, könnyed szórakozást, igényes dalokat, szép táncokat, magas színvonalú díszletezést és minden részletre kiterjedő figyelmességet.

Az idei szabadtéris tendenciától eltérően a rendező és a munkatársai nem akartak nagyot alkotni, s ez az, ami olyan szimpatikussá teszi a darabot. Pontosan azt hozták, és azt mutatták, amihez értenek. Se többet, se kevesebbet. A rendező rendez, a táncos táncol, az énekes énekel, a dalszövegíró szöveget ír: tökéletes egyensúly, tökéletes előadás.

A főszereplő megválasztása szintén nagyon jó volt. Dózsa György alakja teljesen megfelel Novák Péternek, aki hasonlóan lázadó alkat, mint a vezér volt. Ezen felül lenyűgöző, hogy a My Fair Lady tényleges rendezése mellett és a kisebb súlyfelesleg ellenére végigtáncolta az egész darabot, és az energikus, izzasztó táncok között tökéletes tisztasággal énekelte el a nehéz, gyakran hajlításokkal teli dalokat.

A táncok egyébként a néptánc kereteit szétfeszítve, modernséggel teltek meg, ami az archaikus népiességet maivá tette, így alakítva a darabot egy igazi XXI.századi, mégis a hagyományokra támaszkodó igényességű előadássá. Mindezt alátámasztja az a fantasztikus dalarzenál, amelyet végig halhattunk. A Ghymes egykori tagja, Szarka Tamás által írt nóták szépek, meghatóak, bár kissé komorrá tették a hangulatot. Jól esett volna néha egy-egy vidámabb hangvételű, kedves nóta, amely oldja a feszültséget a nézőben.

Erre tökéletes, bár kevésnek bizonyuló fogás volt a szerelmi szál beépítése, amely Novák Péternek nagyon jól állt. Igazi hős szerelmest láthattunk meg benne, aki valószínűleg nem csak Szegedi Piroska, de a nézőtéren ülő hölgyek szívét is megdobogtatta egy kissé.

A meghívott tánckarok, és a Csík Zenekar színpadra léptetése jó választás volt. Így még színesebb és változatosabbá vált az előadás.

A rendezőnek, Zsuráfszky Zoltánnak minden elismerés kijár, ahogy azoknak a szereplőknek is, akik tisztességgel végig táncolták és énekelték az estét.

Reméljük, hogy láthatjuk még ezt a darabot kőszínházi keretek között is.

Vali

2010-ben a Szegedi Szabadtéri Játékok egy méltán híres musicallel, a My Fair Ladyvel kezdett. A darab ismertsége és közkedveltsége könnyű sikerhez juttathatta volna a rendezőasszonyt, Novák Esztert. Mivel azonban szélsőségesen újat akart mutatni, elveszett a darabnak az a bája, mely meghatározza, s amely valaha világszínvonalúvá emelte.
A legbántóbb és a konzervatív magyar közönségnek igen csak fájó pont a szövegátírás lehet. Merész vállalkozás a dalok átírása, főleg, ha olyan valós szlenget használ a főszereplő, mint a „Tök király!”. Borzasztóan bántó a fülnek ezt hallani a „Csudijó!” helyett. A logikája természetesen érthető, hiszen manapság a csudijó inkább az irodalmi nyelvhez tartozik, s mint tudjuk Eliza (Tompos Kátya) nem egy művelt kisasszony, azonban vannak olyan klasszikusok melyeket tiszteletben kell tartani, különben az a nem várt hatás következik, melyet a Szabadtérin is érzékelni lehetett. Mikor az első ilyesfajta kellemetlenséggel találkoztak a nézőtéren ülők, abból a reménnyel és izgatottsággal teli várakozásból, ami alapvetően egy kellemes hangulatot biztosított, hirtelen kínos rosszérzés és zavarba esés lett, mely aztán a darab során végig ráült a közönség kedvére. Valószínű, hogy ez a csalódottság az, ami azt a gyenge tapsot megindokolhatja, mely a végén méltatta az előadást. Varró Dánielre (a szöveg átírója) egyébként egy szavunk nem lehet, hiszen a rá rótt feladatot tökéletesen és bravúrosan megoldotta, itt csupán a rendezői elgondolást lehet kétségbe vonni.
A másik két probléma, mely végig jelen van, az a díszletrendezés és a tömeg. Alapvetően jó az ötlet, hogy kivetítőn, élőben mutassák meg a fontos részleteket, a szereplők arckifejezéseit. A gigantikus színpad és nézőtér nem mindenkinek adja meg azt a lehetőséget, hogy rendesen lássa mindezeket. Viszont, ha már gondolunk erre, akkor vegyük észre, hogy a nézőtér szélén ülők nem látják, csak a kivetítő felét, s a másik felének egy jelentős részét kitakarja a színpadon folyamatosan jelen lévő hatalmas díszlet. Az a díszlet, amely egyébként túlzó, szájbarágós és alapvetően nem túl esztétikus.
A tömegjelenetek önmagukban nagyon jók, s Novák Péter munkáját dicsérik. A tánc, az ének, a koreográfia, a színpadi mozgások fantasztikusak, de csak egyenként. A darab egészét tekintve túl sok a tömegjelenet. A színpad mindig tele van. Hátul énekelnek, elől táncolnak, a főszereplők a táncosok között lavíroznak, közben megjelenik lovas hintó, lovas rendőr, autó, bicikli, szekér és a kivetítőn valamilyen kisfilm pörög (mindezt úgy, hogy az énekkar fele a zenekari árokban foglal helyet, mert nem fértek fel a színpadra). A néző nem tudja hova kapkodja a tekintetét, elveszíti a lényeget, s egy idő után egy kis szünetre vágyik. A kevesebb néha több elvét érdemes lett volna kicsit előtérbe helyezni.
Egy helyen sikerült ezt kamatoztatni, akkor is rosszul. Az előadás utolsó nagy jelenetét követően, miután Higgins (Széles László) és Eliza (Tompos Kátya) vitája után a nyelvész hosszú perceken keresztül vallja be önmagának és egyben a közönségnek is, hogy elgyengül a nő láttán. Ilyen hatalmas feszültségkeltés után nem lehet olyan egyszerűen lezárni a darabot, ahogy azt ebben az esetben láthattuk (Eliza leült Higgins foteljének karfájára.).
Kimondhatjuk tehát, hogy egy ekkora költségvetésű és jól bevált, közkedvelt darabtól az ember többet várna. Vannak nagyon jó pontok, kár azokért a hibákért, melyek meghatározzák és így elrontják az élményt.
Szólni kell azonban a színészekről is.
Tompos Kátya egy hihetetlen tehetség. Óriási, fiatalos energiával, összpontosítással, lendülettel és kedvvel csinálja az első percet és az utolsót is. Egyszerűen nem tud ellenállni neki az ember, bár néhol már-már zavarba ejtően trágár módon viselkedik és beszél, nem érezni kellemetlennek, de ez amúgy is a már említett új szövegkönyvnek tulajdonítható. Gyönyörűen énekel, gyönyörű a ruhákban. Mind a koszos ibolyaárus lány mind a hercegnő szerep fantasztikusan élethű. Elhisszük neki, hogy ő az, akit láttatni akar a színpadon.
Széles László alapvetően nem egy Higgins alkat, mégis tökéletesen megoldja a szerepet. Nem kiemelkedő, de nem is felejthető. Az arroganciája tökéletes, és ez már elegendő ahhoz, hogy Eliza kibontakoztathassa a személyiségét.
Gálvölgyi Jánosnak jól áll Pickering ezredes alakja, kár, hogy csípőből próbálja megoldani a szerepet, s nem fektet túl nagy hangsúlyt a színészkedésre. Látszik, hogy számára ez egy hakni csupán. Ennek ellenére a „Limpopói Pimpógyökeret-szopó Puhapopójú-Pónilópopót-lopó Pótpápua Puapó” nyelvtörője felejthetetlen.
Bezerédi Zoltán (Alfred Doolittle) derekasan végigjátszotta a darabot annak ellenére, hogy törött lába miatt tolószékben kellett végig ülnie. Egyébként így a figurája még hitelesebb, talán még jobb is mint az eredeti lett volna.
Sok helyen érdemes lett volna húzni a darabból, így a közönség nem unatkozott volna bizonyos részeknél, és annak az íratlan szabálynak is megfelelt volna a darab, miszerint egy szabadtéri előadásnak legkésőbb éjfélkor végződnie kell. Tapssal együtt így majdnem fél egykor távozhattunk a Dóm térről. Természetesen a tűzi játék nem maradhatott el itt sem.

 Vali

Neked is van olyan barátod, akivel majdnem minden nap MSN-ezel, de hónapok óta nem láttad? Volt már úgy, hogy a szomszéd szobában ülő lakótársadnak chaten mondtad el a közölni valódat? Mikor vásároltál utoljára könyves boltban anélkül, hogy előre megrendelted volna a neten a könyvet? Egyáltalán olvasol még könyvet, vagy elég a MEK? Van virtuális szántód, egyéniséged, állatod? Mikor kerestél meg utoljára valamit térképen és nem a google.maps-on? Tudod, hogy a levélborítékra nem kell tárgyat írni ahhoz, hogy elküldhesd? Tudtad, hogy a való élet másképp működik? Ismered a valóságot?

Sean (Poroszlay Kristóf) nem ismeri. Sean számítógépes játékokon nevelkedett. Létrehozott egy figurát, Fonzy-t, aki úgy alakítja az életét, a körülötte lévőket és a világot, ahogy kedve van. Nincsenek határok, nincsenek mások. Tökéletes világban él a tökéletes énje, ahol a főszerep mindig az övé. Nem kell a világgal foglalkoznia, elbújik előle, elrejtőzik. Jönnek azonban a szülők, s kiszakítják Sean-t a szobájából, az elképzelt helyéről, s egyetemre küldik.

Ahogy elhagyja a szülői házat, s többet nem lehet virtuálisan jelen, megváltozik körülötte minden. Eddig ő bújt Fonzy testébe, most mintha Fonzy bújt volna az övébe. Zavarja, hogy nem tud mindent irányítani, zavarja, hogy az alakok nem azt csinálják, amit szerinte tenniük kéne, így folyamatosan kellemetlen helyzetbe kerül, nem érti a barátait. Nincs tekintettel mások érzelmeire és nem veszi számba emberségüket. Minden ismerősét felruházza sztereotípiákkal, akik ha nem képesek ezeknek a gyártott tulajdonságoknak eleget tenni, egyszerűen faképnél hagyja őket, kilép a játékból. Belekeveredik mindenféle kapcsolatba, s a többiek szemében egy önző tahóvá válik.

Nem érti, hogy miért nem az történik, aminek ilyenkor történnie kellene. Nem érti, hogy a Barát, az Anya, és az Apa figurák miért élnek önálló életet és hogy miért nem Ő továbbra is a főszereplő. Összekeveri a valóságot a játékkal, önmagát Fonzy-val.

De az életedet nem tudod egy Escepe-el bezárni, ezt bizony be kell fejezni.

Erről szól Barnák László és Deme László új darabja, A rejtőzők. A Hal a zacskóban című rendezésükhöz hasonlóan a szerzőpáros szintén hatásos előadást hozott létre. A modern témákat, új formában feldolgozó művek gyakran túlságosan érthetetlenek, „kortársak” (a szó negatív értelmében). Ők azonban most is érzékenyen megtalálták azt a vékony határvonalat, ahol érdemes alkotni.

Nem szájbarágós, s nem is túl művészieskedő. Annyit mutat, annyit mond, amennyi éppen elég ahhoz, hogy a néző gondolkodása beinduljon, s mintegy fejbecsapás érje a felismerés, hogy bizony ez tényleg így van.

 Ehhez hozzájárul még az előadás helyszíne, ami a Szegedi Nemzeti Színház balett terme. Itt ugyanis az orrunk előtt játszódnak az események, így mi is részeseivé válhatunk a darabnak.

Ne gondolja azonban senki, hogy egy elnehezült, komoly, társadalmi problémákkal, és stresszel teli élményben lesz része. A feszültség oldására maga a szóhasználat is alkalmas, de Mc Mode (Szívós László) az, aki valóban könnyed pillanatokat csempész a darabba. Föl-föl bukkan a csilli-villi nyakláncaival, dzsigolós küllemével, és egy-egy szórakoztató rap szöveggel mosolyt fakaszt mindenki arcára, valamint - a könnyebb érthetőség kedvéért -összegzi az addig történteket. A rímekre érdemes odafigyelni, a gyakran obszcén kifejezéseket használó Mc bravúros megoldásokat alkalmaz.

Érheti az a kritika a darabot, hogy a gyakori káromkodás a színpadon csupán a divatos „modernség” miatt került az előadásba. Azonban a valóság leképezéséhez ez a motívum elengedhetetlen. És mint tudjuk az előadás lényege, hogy sarkalatos pontként kiemelje a valóság és a vízió közti különbséget. Ehhez hozzátartozik a káromkodás, akár tetszik, akár nem.

Érdemes tehát odafigyelni a szerzőpáros munkáira, és bár az évad zárásával az előadások is elmaradnak, reméljük, az új évadban láthatjuk még őket alkotni.

Vali

A 1752-es Nemzeti Segélyvonalra már több mint napi 100 ezer telefonhívás fut be a károsultak támogatására . A 1752-es telefonszám felhívásával egyszeri 250 forintnyi pénzadomány juttatható el az ár- és belvízkárosultakhoz az öt legnagyobb magyar karitatív szervezeten keresztül. Kérjük, Ön is támogassa a bajba jutottakat!

Köszönjük a segítséget!

Megérjük a pénzünket…

Verdi operáját áprilisban (első szereposztás: 17., második: 18.) mutatták be a Szegedi Nemzeti Színházban.

Igen modern színpadkép tárul elénk már a kezdő jelenetekben is. A díszletek, az öltözékek mind-mind Kentaur markáns egyéniségét tükrözik. A színpadi eszközök monumentálisak, ahogy maga a darab is, a beállítások teljesen egyértelműek, s nem csak a táncosok és az énekkar ruhája meghökkentő, hanem a főszereplők megjelenése is nagy meglepetéseket okozhat. Míg egyik énekes csodaszép ruhakölteményben jelenik meg, addig egy másik elegáns, ámde visszafogott öltönyben sétál be a színpadra. Ezek egyáltalán nem rossz megoldások, sőt! Könnyebben értelmezhető a szereplők egyénisége és az abból fakadó cselekedeteik. A táncosok végig a halál jelképeként mozognak, ehhez a szerephez maszkírozva és öltöztetve, amelyek valóban elérik a kívánt hatást és a közönségben valamilyen borzongás alakul ki. Az énekkar hölgyeinek hagymaszerű, a szivárvány összes színeiben játszó hajkoronái szinte csak úgy vonzzák a szemeket.

A darab rendezése elég didaktikusra sikeredett, néhol már-már zavaróan szájbarágós. A kézfogás motívuma (bár valóban sarkalatos pontja a cselekménynek) túlságosan nagy hangsúlyt kapott. Viszont a közönséget, mint városi embereket bemutatni, jó fogás is lehet. Így a néző közelebb kerülhet az operához, s megértheti a lényeget, miszerint az egész világ és az egész életünk csak egy álarcosbál, aminek mi, a közönség is részesei vagyunk. Összességében egyébként dicséret jár a rendezőnek, Bodolay Gézának. Könnyen érthetővé, és befogadhatóvá tette az operát, ami mindenféleképpen az ő és természetesen Juronics Tamás érdeke.

Juronics fantasztikust alkotott a táncosokkal, akiket rendesen meg is dolgoztat. A mozgásvilág, a megjelenés, az értelmező jelleg nagyon felerősíti a darabot. Folyamatos jelenlétük a színpadon állandó feszültséget okoz, mintegy kiegészítik, értelmezik a helyzeteket, néhol kis komikumot csempészve az egyébként komoly előadásba.

A feszült légkört nem csak a táncosok oldják néha, hiszen ott van Oscar (Nánási Helga), aki könnyed, fesztelen énekeivel, mint egy aprócska pillangó átsuhan a színpadon, de megjelenésével, és egyéniségével örömet hagy maga után. Nem nagy szerep az övé, mégsem felejthető alak.

Geiger Lajos végig kiemelkedően énekelt. Azt hiszem, hogy a felesége utáni vágyódásban és őrlődésben előadott ária felejthetetlen élmény lehet bárki számára. Ahogy számomra is az volt. Megérdemelte a hatalmas ovációt, mely az áriáját követte.

Csajághy Szabolcs nagy lendülettel és ígéretesen lépett be a színpadra. Kár, hogy hamar elfáradt, s a csak a darab végére tért ismét magához.

Udvarhelyi Boglárka a gyönyörű magasságokat drámaian kiénekelte. Egész színpadi jelenlétében sugározta azt az előkelőséget, melyet egy Améliától elvárunk. Tökéletes választás, ugyanúgy, ahogy a jósnőt alakító Erdélyi Erzsébet is.

Az opera három felvonásban, öt képben látható, s összességében élvezetes vasárnap esti szórakozás. Aki megnézi, ne a sztereotípiákban élő, sznob, operaházi élményre számítson. Könnyed, élvezhető, kellemes előadást láthat, ami a fiatalok számára is ugyanolyan vonzó lehet, mint bármelyik kortárs stúdiószínházi darab.

Vali

(A képek a Szegedi Nemzeti Színáz hivatalos honlapjáról valók.)

Sárdi Mária Kislány a pokolban című művéből készült, ugyanezen címet viselő darab április 19-én kerül bemutatásra a Dohány utcai Zsinagógában, Budapesten.

Az előadás megrendezésének ötlete Szegedről indult. 1969-ben mutatták be ugyanis a Mózes című darabot, melyet – úttörőként - a szegedi zsinagóga színpadjára rendeztek.

Kriszt László, a rendező elmondta, hogy bár a darabot már 2007 óta játsszák a budapesti Fészek klubban, most úgy érzi, eljött az ideje, hogy a nagyközönség számára is láthatóvá váljék, s talán most a sajtó és a média számára is érdekes lehet. Bemutatásra a legjobb alkalmat, a Holokauszt áldozataira való megemlékezésének napját választotta. Ahhoz, hogy a darab valóban méltó helyen kerülhessen a színpadra, kellett a főrabbi, Fröhlich Róbert támogatása és engedélye.

A könyv, melyből a darab készült, egy olyan kislányról szól, aki a jómódú polgári életvitelből hirtelen a náci Németországba kerül, ahol megannyi szörnyűséget kell át- és túlélnie, köztük a családja halálát is. Az ötlet, hogy Sárdi Mária megírja a vele történteket, egy újságcikk olvasása után fogant meg benne. Egy akkori marhavagonban tartott holokauszt kiállításról írtak. Ez a kiállítási helyszín az írónőt mélységesen felháborította, ezért - elmondása szerint - fogta az írógépét, és nekilátott a könyvnek. Megmaradt naplóbejegyzések, és az elfelejthetetlen emlékek segítettek neki megírni a művét.

A rendező és a szerző elmondása szerint ma is erős társadalmi vonatkozása van a darabnak. Az antiszemitizmus még mindig jelen van az országunkban, a világunkban, és egyre csak erősödik. Azzal, hogy megpróbálja felhívni a figyelmet erre a jelenségre, s látványos módszerekhez nyúl a rendező, melyekkel érzékeltetni tudja a megtörtént szörnyűségek és igazságtalanságok súlyát, csak jót tehet. Hogy Kriszt László szavait idézzem: „az embernek soha nem késő jobbá és értékesebbé válnia”. Ez talán a legfontosabb üzenet, amit megfogalmazhatunk. Sárdi Mária a Holokauszt tagadást fogalmazza meg a legfőbb problémának, s nem is érti, hogy lehet meg nem történtnek tekinteni egy ilyen sarkalatos pontját a történelemnek.

Az előadás előtt verset mond Székhelyi József és Harsányi Gábor. Énekelni fog Bárdos Barbara és Gerendás Péter. A főszerepet Budai Tünde (KRE hallgató) játssza, akit 2009-ben Üveggolyócskák, Vígh utczai srácok, Vallomások, Ring darabban láthattunk. Érdemes tehát ellátogatni a Dohány utcai Zsinagógába, 19-én, este hét órakor.

További információk a http://www.mindenamiszinhaz.hu/index.php/szinhazmuveszet/kislany-a-pokolban.html honlapon olvashatók.

A kapott anyagért köszönettel tartozom Kriszt László rendezőnek!

Vali

Tánc, ének, zene, fények és foci a színpadon. Röviden így lehetne jellemezni a Szegedi Nemzeti Színház egyik idén bemutatott darabját, az Aranycsapatot.

A cím magáért beszél, hiszen (első látásra) az előadás egésze a körül az aranycsapat körül játszódik, amelyik anno olyan hatalmas sikereket ért el, s ma is a magyarság büszkeségei közé tartozik.

Nagy emberek nagy góljai, a nagy csapat nagy győzelmei esnek a középpontba, gondolhatná a néző.

Azonban a történet előre haladtával másik megvilágításba kerül a darab.

Megjelennek a kor fiataljai, akik boldogan, énekelve, táncolva, problémamentesen, és állandó szerelemben élik mindennapjaikat. A fiúk a téren felosztják egymás között a csapatokat, így rendeznek bajnokságokat, a lányok a pálya szélén égnek a láztól, hogy az imádott sztárt akár egy percre is láthassák. Látszólag nincs semmi probléma, csak a mulatságok, egymás ugratása és a sörözés.

A musical könnyed zenei világa, melyről Fenyő Miklós gondoskodott, igazán jó szórakozást jelenthet azoknak, akik kedvelik ezt a zenei stílust. Megszólalnak klasszikus számok, mint Napfény a jégen, s új dalok is. Mindenféleképpen üdítő, kellemes hangulatot biztosítanak.

Azonban nemsokára olyan problémák kerülnek elő, melyekről azt gondoljuk, hogy csupán napjaink fiataljai küzdenek vele. Ez a fajta kilátástalanság bizony anyáinkra is jellemző volt, hiszen aki nem engedett a politika nyomásának, annak gondja támadhatott. Az elmúlt rendszer gyakran ismételgetett problémáira a darabban végig erős utalások vannak.

A visszaemlékezés, melyről Ádám Tamás, Székhelyi József, Rácz Tibor, Barnák László, Poroszlay Kristóf (és még sokan) gondoskodik olyannyira jól sikerült, hogy bár én csak hasonló elmondások alapján ismerem a kort, mégis valamilyen megfoghatatlan okból kifolyólag szerettem volna egy picit visszamenni az időben, és akkor, ott, velük együtt élni meg ezeket a dolgokat.

De azok az idők már elmúltak, s sok mindent magukkal is vittek. Köztük a jó és igényes, legendásan híres magyar focit is.

A fiatalok éneklése, a tánckar folyamatos színpadi jelenléte, és a színészi játék mind-mind igényes darabot eredményeztek. Tasnádi István rendező különös érzékenységgel ragadta meg a korszak pozitív és negatív oldala közti feszültséget. Öröm végre egy olyan aranycsapatról szóló feldolgozást látni, mely nem csak az aranycsapatról, hanem inkább az azóta megöregedett, de akkor még ereje teljében lévő fiatalokról szól.

A nosztalgia miatt is (amelyet mindenkiből kiválthat) mindenféleképpen érdemes megnézni.

Vali

 (A képek a Szegedi Nemzeti Színház hivatalos honlapjáról valók.)

"Hegedűs a háztetőn. Őrülten hangzik, ugye? Pedig Anatevkában, ebben a mi kis eldugott falunkban mindnyájan hegedűsök vagyunk a háztetőn. Kellemes, egyszerű dallamot akarunk kicsalni a húrokból, de úgy, hogy közben ne törjük ki a nyakunkat. Nem könnyű. Kérdezhetnék: miért nem állunk odébb, ha itt ilyen nyaktörő mutatvány az élet? Mert Anatevka a mi otthonunk is. És mi óv meg bennünket a zuhanástól? Egy szóval megmondhatom: a hagyomány."

A 2010-es évad utolsó premierjeként, a Hegedűs a háztetőn című klasszikus musical került bemutatásra március 12-én, és 13-án a Vígszínházban. A parádés szereposztásbanmegrendezett darab bátran megállja a hleyét az eddigi előadások sorában. Tevje a híres tejesember szerepét Szeged büszkesége Gregor József után, megosztva játsza Hegedűs D. Géza és Reviczky Gábor, míg feleségük, Golde szerepét Igó Éva és Halász Judit alakítja.

Eszenyi Enikő ismét- a tőle megszokott- érzékenységgel és pontossággal rendezett. Gondosan ügyelt arra, hogy a remekműveknek kijáró hűséggel kövesse a mondanivalót, semmi újítás, semmi "hókusz-pókusz".Beszéljen magáért a zene, a színészek átgondolt, pontosan megformált szerepformálása és éneke. A gyönyörű képek sorából is kiemelkedik a kocsmai mulatozás nagyszerű koreográfiája, valamint Fruma Sára álomjelenete. Bár az 1964-es bemutató óta ugyan eltelt 46 év, a darab aktialitása (sajnos) érvényesebb, mint valaha... legalábbis hazánkban biztosan!

Aki színvonalas szórakozásra vágyik, és képes kimozdulni a kereskedelmi televíziók világából, feltétlenül nézze meg a Vígszínház produkcióját!

Lili

Theo és Isabell a szüleik lakásában egyedül maradt, párizsi egyetemisták, akik ’68-ban részt vesznek a diáklázadásban. Filmes őrületben telnek a mindennapjaik. Olyan világot hoznak létre maguknak, melyben az állandó fogadásokkal egyre durvább dolgokra kényszerítik egymást. Az otthonuk lassan átváltozik egy valóságtól mentes övezetté, ahol a racionalitás és az észérvek nem játszanak szerepet.

Ebbe a világba csöppen bele Matthew, az amerikai diák, aki pár napja érkezett Párizsba, hogy Isabellhez és Theohoz hasonlóan a filmeknek szentelje életét. Egy moziban ismerkedik meg velük, akik meghívják magukhoz. Matthew azonban ott is ragad, s beszáll a végeláthatatlan fogadásokba, melyeket eleinte egyszerű játéknak tekint, de ahogy egyre több időt tölt a testvérpárral ő is belefolyik a keményebb játszmákba. Ebben a cigarettafüstös, szexuálisan túlfűtött környezetben keresi saját és egymás identitását mind a három szereplő.

Bernardo Bertolucci 2003-as filmje, az Álmodozók, nem véletlenül kapta a tizennyolcas karikát. A testvérszerelem, a nemi identitás keresése nem könnyű téma. Ezt a nehézséget is vállalva kezdett neki a Budapesti Tavaszi Fesztivál, a Thália Színház és a Glorius Art Produkció a színpadra állításnak.

A darabot Dicső Dániel rendezte. Theot Haumman Máté, Isabellt Danis Lídia, Matthew-t pedig Szamosi Donát alakítja. A fiatal rendező elmondás szerint nem kívánt élni a ma divatos színházi eszközökkel. Próbált egy olyan darabot létrehozni, mely klasszikus alapokon nyugszik, mégis modern előadásnak nevezhető. Ez nagyon megnehezítette a színészek munkáját, ahogy az is, hogy a szereplők egymás előtt, egymással is állandó játékban vannak. Ezzel a fogással kettősség alakul ki a színpadon, mert nem csak a néző felé kell irányulnia a színészi alakításnak, hanem egymás felé is.

Valószínűleg az sem könnyíti meg a dolgukat, hogy a témából adódóan egy nagyon bensőséges helyzetnek kell kialakulnia a nézők előtt. S mindezt úgy létrehozni, hogy a közönség is a közelben van (stúdiószínházi előadás lévén), igen nehéz.

A megvalósításból természetesen nem hagyható ki a filmes eredeti, ezért a színházi és a filmes eszközöket vegyítették.

Érdekes jelenség, hogy a film kialakulásában a színháznak mekkora jelentősége és hatása volt, s most, hogy a film lett a tömegek figyelmének középpontjába helyezve, hogyan hat vissza ő maga a színházi ősére.

A darab a budapesti Thália Színházban tekinthető meg április 3., 5., 15., 24-én.

Vali

Még ebben az évadban három új előadással is megörvendeztet minket a Szegedi Nemzeti Színház.

Keresztes Attila rendezésében láthatjuk Molnár Ferenc Liliomját. A rendező úgy nyilatkozott, hogy egyszerű előadást kíván a színpadra helyezni, s amennyire csak lehet, szeretné lefejteni a teatralitást. Az emberből, a színészből akar igényes darabot csinálni. A színpadon láthatjuk majd Gidró Katalint, akit több szegedi illetőségű előadásból is ismerhet a közönség ( Tirami su, Háztűznéző, Csongor és Tünde), és Pindroch Csabát, aki elmondása szerint egyelőre küzd a Liliommal, mint egy étteremben felszolgált nagy hússal, ami bár nagyon kecsegtető, és ínycsiklandozó, mégis kihívást jelent.

Újabb opera kerül a műsorra, amit Bodolay Géza rendezett. Próbálta szem előtt tartani a munkája során, hogy az egész életünk egy álarcosbál, s a maszk mögé rejtőzködés a mindennapi életünk része. Ennek a tudatában igyekezett a színpadra állítani Verdi méltán híres zeneműjét, Az álarcosbált. Az első karmester, Pál Tamás munkássága miatt igen figyelemreméltó személyiség, aki feltétlenül biztosítja számunkra a zenekar minőségi megszólalását a pódiumon. A főszerepben Farkasréti Máriát, aki megannyi világhírű opera éneklője volt már (Mozart, Verdi, Puccini, Mascagni, Monleone, R. Strauss, Wagner, számtalan oratórium szoprán szólója) és Geiger Lajos baritonját hallhatjuk, láthatjuk majd. Április 17-én, szombaton a Nagyszínházban lesz a premier előadás.

A harmadik előadás, amit még az évadban megtekinthetünk, egy újabb Szegedi Nemzeti Színház Kisszínház és a Mobil Front Műhely koprodukció lesz. A Hal a zacskóban című előadáshoz hasonlóan ismét társadalmi, s főleg a fiatalokra koncentráló problémákat igyekeznek majd a felszínre hozni. A „virtureális játék” alcím ismét nagyon beszédes. Egy fiatal fiú elméjének virtuális világba szokott léte, és onnan a reálisba való radikális kiszakításának a párosításából jött létre a szó. Az darabban egy fiatal éveit élő, de számítógép függő fiú a társadalomba való beilleszkedését láthatjuk majd. Barnák László rendező a valósággal szeretné ütköztetni ezt a „másik” világban ragadt fiatalembert. Őt Poroszlay Kristóf játssza majd. A stúdiószínházi előadásmódhoz ragaszkodó rendező a Balett teremben fogja színpadra állítani A rejtőzőket. Bemutató április 20-án lesz, este 19 órakor. (További előadások: április 21. - 19 óra; 24., 25. - 15 óra)

Ezeken kívül lesz még egy vendégjáték, melyet a Közép-Európa Táncszínház fog tartani, április 28-án. Juronics Tamás minden kedves nézőnek, és igényes táncelőadást kedvelőnek ajánlja a már 20 éve együtt dolgozó Táncszínházat.

Nagy elismerés is érte az egyik darabot, a Juronics Tamás által rendezett Háztűznézőt, ugyanis beválogatták a POSZT-ra (Pécsi Országos Színházi Találkozó). Ez nem csak szakmai elismertséget, hanem a nagyobb közönség előtti megmérettetés lehetőségét is jelenti az előadásnak. Ez egy olyan megmutatkozási forma, mely kiszakítja a darabot a megszokott környezetéből, ami mindenféleképpen egy üdvözlendő jelenség lehet. Kíváncsian várjuk a nagyobb szakmai közönség és természetesen a zsűri véleményét.

Vannak azonban szomorú hírek is a Szegedi Nemzeti Színházban. Hőgye Zsuzsa hamvait örök nyugalomba helyezik. A színház saját sírboltot vásárolt a Belvárosi Temetőben, ahol a hagyomány szerint a család nélkül maradt művészei előtt kíván tisztelegni. Hőgye Zsuzsa örök nyugalomra helyezése, és a síremlék avatása március 26-án, pénteken, 14 órakor lesz. Mindenkit, aki szeretné a tiszteletét tenni a novemberben elhunyt Jászai-díjas művésznő előtt, várják a Szeged díszpolgárai mellett lévő sírboltnál.

Vali

Sírva röhögős, másnap hasizomlázas élményben lehet része annak, aki a Szegedi Nemzeti Színház Kisszínházában megnézi a Bolha a fülbe című Feydeau darabot.

A bohózat telis-tele van helyzet- és jellemkomikumokkal, olyan figyelemre méltó megoldásokkal, melyek a darab mind a három felvonásában teljesen lekötik a figyelmünket, és valóban felhőtlen szórakozást nyújtanak.

Az előadás során egy XIX-XX. századi, jómódú család életébe tekinthetünk be, ahol egy egyébként gyermetegnek látszó, férfi becsületet azonban annál is inkább sértő frusztráció asszonyi továbbgondolása okozza a bonyodalmat.

A történet nem hoz túl nagy újdonságot, de nem is várjuk tőle. Az első harmadban minden józanul gondolkodó és valamennyire olvasott néző be tudná fejezni, mégsem válik unalmassá, hiszen nem maga a végkifejlet, hanem az oda vezető út az érdekes. Hogy hogyan és milyen helyzetekben alakulnak ki viccesebbnél viccesebb jelenetek, vagy hogyan sikerül mindezt a színészeknek, a rendezőnek megoldania?

Csiszár Imre, a rendező nagyon jól választotta meg a színészeket.

Borovics Tamás két teljesen ellentétes figurát alakít, szinte percről-percre váltakozva. Még ki sem ugrik a színpadról a lökött mamlasz figura, a másik ajtón már be is jön a méltóságteljes Victor Emmanuel. Nagy erőfeszítésébe kerülhet ennek a bravúros játéknak a színpadra vitele, de meg van az eredménye, hiszen egy-egy jelenetben, annak ellenére, hogy a józanész tudja, hogy nem jöhet be onnan a másik fele, mégis várja, hogy előbukkanjon.

Gömöri Krisztiánra osztott szerep, Camille a leghálásabb, bár szintén nem egyszerű. A beszédhibás ember eljátszása olyan lendülettel, és olyan átéléssel, ahogy azt ő teszi, méltányolandó. Megjelenik a színpadon egy talpig úriember, majd megszólal egy érthetetlen nyelven. Ez már önmagában hihetetlen mulatságos, de a darab szempontjából akkor válik igazán érdekessé, ha hozzávesszük azt, hogy a halandzsája milyen bonyodalmakat okoz. Mikor még senki nem ért semmit, és az összekuszálódott szálakat képtelen elrendezni, Camille már ismeri a valóságot, de elmondani sajnos nem tudja, így tovább növelve a feszültséget és a komikumot. A történetvezetésbeli egyik csavar, hogy az egyetlen, aki érti, hogy mi folyik körülötte, nem képes érthetően beszélni.

A női szereplők, köztük Gregor Bernadett (aki az egész bonyodalmat elindítja) szintén kellemes alakítást nyújtanak. Azt, amit a rendezés és a darab megenged, kihozzák a szerepükből.

Mindenféleképpen szót kell ejteni a díszletezésről és a jelmezekről. Nagyon impozáns. A díszlet híven tükrözi a néző fejében meglévő általános képet a korszakról. A francia szalonokból ismert mintás, meleg színű tapéták, az apró csecsebecsék a kandallókon, és picike kávéscsészék mind-mind megjelennek a színpadon, egységet kovácsolva, és szemet gyönyörködtetve. A házasságtörők titkos találkájára szolgáló szálló szintén megfelel az elvárásoknak. Színes, kihívó, forgóajtókkal rendelkező helyszínről van szó, ahol a néző szeme mégsem kalandozik el. Ez igen fontos, hiszen a darab legfontosabb eseményei itt játszódnak le, ezek az ajtóknak vannak alárendelve. Érdemes odafigyelni a csapkodásukra, hogy mikor nyílik, mikor csukódik, ki jön be rajta, ki megy ki, és vajon mit csinálhat odabent. Mi egyetlen szobába látunk be, de ez édeskevés ahhoz, hogy megértsük a történteket. Nem árt, ha itt meg tudjuk osztani a figyelmünket, különben a forgolódás és a nyüzsgés közepette könnyű elveszíteni a fonalat.

A végkifejlet, az utolsó felvonás újból a főszereplők házában jelenik meg, keretes szerkezetet adva így az előadásnak.

Az előadásmód gyakran él erős túlzásokkal, de ezeknek inkább kritikai célzata van, semmiképpen sem tudható be a rossz rendezésnek, vagy a gyenge színészi alakításnak. A bohózat, mint műfaj, és maga a darab is megköveteli a túljátszást, de ezt nem is érezzük soknak. Tökéletes egyensúlyban vannak a hangsúlyos és a hangsúlytalan részek.

Ha valaki igazi kikapcsolódásra vágyik és szeret igazán nevetni, akkor mindenféleképpen nézze meg ezt az előadást.

(A képek a Szegedi Nemzeti Színház hivatalos honlapjáról valók.)

Vali

A Mobil Front Műhely és a Szegedi Nemzeti Színház Kisszínházának közös produkciója, a Hal a zacskóban nem véletlenül kapta az „ütközési kísérlet emberi lényekre, zenével kísérve” alcímet.

Nagyon kényes, a mindennapjainkat élesen meghatározó társadalmi problémákat jelenítenek meg a színpadon. Nem egy egyszerű színházi élmény. Tömören, és könyörtelenül zúdul ránk a kritika, mely minket, mint emberi lényeket minősít. A zenék, az utalások és minden egyes apró mozzanat erősíti azoknak a hétköznapi problémáknak a megfogalmazását, amelyeket esetleg nem veszünk észre, vagy legalábbis nem veszünk róla tudomást.

A motiválatlanság, ami a fiatalokat jellemzi, a jövőjük utópisztikus elképzelése (a valós jövővel szemben) az egyik fő mozzanata a darabnak.

Hogyan megyünk fejjel a falnak, hogyan menekülünk egy idealizált világba és hogyan ragaszkodunk egy olyan kapcsolathoz, amelyben nem társat, hanem saját magunk frusztrációjához keresünk partnert. Ezek a mai fiatalok legnagyobb problémái, amit a darab igen érzékletesen bemutat. Aki értőn és figyelmesen nézi a darabot elég gyorsan önvizsgálatra kényszerül, mert a tükör, melyet elénk állítanak tiszta, és nem hagy homályos foltokat.

Az idősödő korosztály feladatkeresése szintén sarkalatos pontja a színpadra állított kísérletnek. Az, hogy hogyan találja meg a helyét egy olyan ember, akire a gyermekeinek már nincs szüksége, vagy az anya miért féltékeny a saját lányára, annak fiatal, feszes szépsége miatt, és a lelki bajokkal küzdő embereket gyógyító, kiegyensúlyozottnak tűnő pszichiáter miért issza le magát praxison kívül, elgondolkodtató.

Ami azonban korosztálytól független és napjainkban égető téma, a fogyatékos emberek beilleszkedése a társadalomba. Egyenrangú feleknek tekinteni őket, és elérni azt, hogy ők is így gondolják magukról, nagyon nehéz, ha a család hozzáállása sem megfelelő. Az, hogy milyen érzés lehet a mindennapokban fogyatékkal élni, számunkra elképzelhetetlen. A rendező azonban egy kis mozzanat erejéig erről is gondoskodik. Megtudhatjuk, hogy milyen lehet az, amikor az egyik érzékszervünk nem működik rendesen.

Az előadás módja igen egyedi. Nem egy hétköznapi színházi élmény, ami már a (pozitív értelemben) kicsit zavarba ejtő kezdetektől egyértelművé válik. A téma komolysága azonban nem határolja be az előadásmódot. Sokszor, sok helyen humorral adják tudtunkra azt, amit akarnak, ezzel egy enyhe öniróniát hozva létre, amelyben a saját nyomorunkon tudunk nevetni.

A rendezés, a díszletek, az elrendezés, a kellékek többletjelentéssel bíró használata igen bravúros. Érdemes odafigyelni mindenre, ami a színpadon történik. Mivel az előadás kis nézőszámú, a színpadon kap helyet mindenki. Figyeljük meg a nagyfüggöny (mely eredetileg a színpadot takarja a néző elől, ebben az esetben a nézőteret takarja a néző elől) mozgását.

Nagyon kevés az olyan társadalmi gondokkal foglalkozó színmű, amely ennyire szórakoztató módon mutatja be a problémákat, és ennyire élesen világít rá olyan, a mi életünket is meghatározó gondokra, melyek létéről egyébként nem szívesen veszünk tudomást. Valódi ütközés, de nem másokkal, hanem önmagunkkal.

Mindenkinek szívből ajánlom a megtekintését!

Ivo Dimchev: Som Faves (Néhány kedvenc)

A MASZK (Magyar Alternatív Színházi Központ) Egyesület 1991-es alapítása óta évente megszervezi az egy hétig tartó THEALTER Fesztivált (Szabad Színházak Nemzetközi Találkozója), ahol számos hazai és külföldi alternatív produkció résztvevői lehetünk.