2010-ben a Szegedi Szabadtéri Játékok egy méltán híres musicallel, a My Fair Ladyvel kezdett. A darab ismertsége és közkedveltsége könnyű sikerhez juttathatta volna a rendezőasszonyt, Novák Esztert. Mivel azonban szélsőségesen újat akart mutatni, elveszett a darabnak az a bája, mely meghatározza, s amely valaha világszínvonalúvá emelte.
A legbántóbb és a konzervatív magyar közönségnek igen csak fájó pont a szövegátírás lehet. Merész vállalkozás a dalok átírása, főleg, ha olyan valós szlenget használ a főszereplő, mint a „Tök király!”. Borzasztóan bántó a fülnek ezt hallani a „Csudijó!” helyett. A logikája természetesen érthető, hiszen manapság a csudijó inkább az irodalmi nyelvhez tartozik, s mint tudjuk Eliza (Tompos Kátya) nem egy művelt kisasszony, azonban vannak olyan klasszikusok melyeket tiszteletben kell tartani, különben az a nem várt hatás következik, melyet a Szabadtérin is érzékelni lehetett. Mikor az első ilyesfajta kellemetlenséggel találkoztak a nézőtéren ülők, abból a reménnyel és izgatottsággal teli várakozásból, ami alapvetően egy kellemes hangulatot biztosított, hirtelen kínos rosszérzés és zavarba esés lett, mely aztán a darab során végig ráült a közönség kedvére. Valószínű, hogy ez a csalódottság az, ami azt a gyenge tapsot megindokolhatja, mely a végén méltatta az előadást. Varró Dánielre (a szöveg átírója) egyébként egy szavunk nem lehet, hiszen a rá rótt feladatot tökéletesen és bravúrosan megoldotta, itt csupán a rendezői elgondolást lehet kétségbe vonni.
A másik két probléma, mely végig jelen van, az a díszletrendezés és a tömeg. Alapvetően jó az ötlet, hogy kivetítőn, élőben mutassák meg a fontos részleteket, a szereplők arckifejezéseit. A gigantikus színpad és nézőtér nem mindenkinek adja meg azt a lehetőséget, hogy rendesen lássa mindezeket. Viszont, ha már gondolunk erre, akkor vegyük észre, hogy a nézőtér szélén ülők nem látják, csak a kivetítő felét, s a másik felének egy jelentős részét kitakarja a színpadon folyamatosan jelen lévő hatalmas díszlet. Az a díszlet, amely egyébként túlzó, szájbarágós és alapvetően nem túl esztétikus.
A tömegjelenetek önmagukban nagyon jók, s Novák Péter munkáját dicsérik. A tánc, az ének, a koreográfia, a színpadi mozgások fantasztikusak, de csak egyenként. A darab egészét tekintve túl sok a tömegjelenet. A színpad mindig tele van. Hátul énekelnek, elől táncolnak, a főszereplők a táncosok között lavíroznak, közben megjelenik lovas hintó, lovas rendőr, autó, bicikli, szekér és a kivetítőn valamilyen kisfilm pörög (mindezt úgy, hogy az énekkar fele a zenekari árokban foglal helyet, mert nem fértek fel a színpadra). A néző nem tudja hova kapkodja a tekintetét, elveszíti a lényeget, s egy idő után egy kis szünetre vágyik. A kevesebb néha több elvét érdemes lett volna kicsit előtérbe helyezni.
Egy helyen sikerült ezt kamatoztatni, akkor is rosszul. Az előadás utolsó nagy jelenetét követően, miután Higgins (Széles László) és Eliza (Tompos Kátya) vitája után a nyelvész hosszú perceken keresztül vallja be önmagának és egyben a közönségnek is, hogy elgyengül a nő láttán. Ilyen hatalmas feszültségkeltés után nem lehet olyan egyszerűen lezárni a darabot, ahogy azt ebben az esetben láthattuk (Eliza leült Higgins foteljének karfájára.).
Kimondhatjuk tehát, hogy egy ekkora költségvetésű és jól bevált, közkedvelt darabtól az ember többet várna. Vannak nagyon jó pontok, kár azokért a hibákért, melyek meghatározzák és így elrontják az élményt.
Szólni kell azonban a színészekről is.
Tompos Kátya egy hihetetlen tehetség. Óriási, fiatalos energiával, összpontosítással, lendülettel és kedvvel csinálja az első percet és az utolsót is. Egyszerűen nem tud ellenállni neki az ember, bár néhol már-már zavarba ejtően trágár módon viselkedik és beszél, nem érezni kellemetlennek, de ez amúgy is a már említett új szövegkönyvnek tulajdonítható. Gyönyörűen énekel, gyönyörű a ruhákban. Mind a koszos ibolyaárus lány mind a hercegnő szerep fantasztikusan élethű. Elhisszük neki, hogy ő az, akit láttatni akar a színpadon.
Széles László alapvetően nem egy Higgins alkat, mégis tökéletesen megoldja a szerepet. Nem kiemelkedő, de nem is felejthető. Az arroganciája tökéletes, és ez már elegendő ahhoz, hogy Eliza kibontakoztathassa a személyiségét.
Gálvölgyi Jánosnak jól áll Pickering ezredes alakja, kár, hogy csípőből próbálja megoldani a szerepet, s nem fektet túl nagy hangsúlyt a színészkedésre. Látszik, hogy számára ez egy hakni csupán. Ennek ellenére a „Limpopói Pimpógyökeret-szopó Puhapopójú-Pónilópopót-lopó Pótpápua Puapó” nyelvtörője felejthetetlen.
Bezerédi Zoltán (Alfred Doolittle) derekasan végigjátszotta a darabot annak ellenére, hogy törött lába miatt tolószékben kellett végig ülnie. Egyébként így a figurája még hitelesebb, talán még jobb is mint az eredeti lett volna.
Sok helyen érdemes lett volna húzni a darabból, így a közönség nem unatkozott volna bizonyos részeknél, és annak az íratlan szabálynak is megfelelt volna a darab, miszerint egy szabadtéri előadásnak legkésőbb éjfélkor végződnie kell. Tapssal együtt így majdnem fél egykor távozhattunk a Dóm térről. Természetesen a tűzi játék nem maradhatott el itt sem.

 Vali