Sírva röhögős, másnap hasizomlázas élményben lehet része annak, aki a Szegedi Nemzeti Színház Kisszínházában megnézi a Bolha a fülbe című Feydeau darabot.

A bohózat telis-tele van helyzet- és jellemkomikumokkal, olyan figyelemre méltó megoldásokkal, melyek a darab mind a három felvonásában teljesen lekötik a figyelmünket, és valóban felhőtlen szórakozást nyújtanak.

Az előadás során egy XIX-XX. századi, jómódú család életébe tekinthetünk be, ahol egy egyébként gyermetegnek látszó, férfi becsületet azonban annál is inkább sértő frusztráció asszonyi továbbgondolása okozza a bonyodalmat.

A történet nem hoz túl nagy újdonságot, de nem is várjuk tőle. Az első harmadban minden józanul gondolkodó és valamennyire olvasott néző be tudná fejezni, mégsem válik unalmassá, hiszen nem maga a végkifejlet, hanem az oda vezető út az érdekes. Hogy hogyan és milyen helyzetekben alakulnak ki viccesebbnél viccesebb jelenetek, vagy hogyan sikerül mindezt a színészeknek, a rendezőnek megoldania?

Csiszár Imre, a rendező nagyon jól választotta meg a színészeket.

Borovics Tamás két teljesen ellentétes figurát alakít, szinte percről-percre váltakozva. Még ki sem ugrik a színpadról a lökött mamlasz figura, a másik ajtón már be is jön a méltóságteljes Victor Emmanuel. Nagy erőfeszítésébe kerülhet ennek a bravúros játéknak a színpadra vitele, de meg van az eredménye, hiszen egy-egy jelenetben, annak ellenére, hogy a józanész tudja, hogy nem jöhet be onnan a másik fele, mégis várja, hogy előbukkanjon.

Gömöri Krisztiánra osztott szerep, Camille a leghálásabb, bár szintén nem egyszerű. A beszédhibás ember eljátszása olyan lendülettel, és olyan átéléssel, ahogy azt ő teszi, méltányolandó. Megjelenik a színpadon egy talpig úriember, majd megszólal egy érthetetlen nyelven. Ez már önmagában hihetetlen mulatságos, de a darab szempontjából akkor válik igazán érdekessé, ha hozzávesszük azt, hogy a halandzsája milyen bonyodalmakat okoz. Mikor még senki nem ért semmit, és az összekuszálódott szálakat képtelen elrendezni, Camille már ismeri a valóságot, de elmondani sajnos nem tudja, így tovább növelve a feszültséget és a komikumot. A történetvezetésbeli egyik csavar, hogy az egyetlen, aki érti, hogy mi folyik körülötte, nem képes érthetően beszélni.

A női szereplők, köztük Gregor Bernadett (aki az egész bonyodalmat elindítja) szintén kellemes alakítást nyújtanak. Azt, amit a rendezés és a darab megenged, kihozzák a szerepükből.

Mindenféleképpen szót kell ejteni a díszletezésről és a jelmezekről. Nagyon impozáns. A díszlet híven tükrözi a néző fejében meglévő általános képet a korszakról. A francia szalonokból ismert mintás, meleg színű tapéták, az apró csecsebecsék a kandallókon, és picike kávéscsészék mind-mind megjelennek a színpadon, egységet kovácsolva, és szemet gyönyörködtetve. A házasságtörők titkos találkájára szolgáló szálló szintén megfelel az elvárásoknak. Színes, kihívó, forgóajtókkal rendelkező helyszínről van szó, ahol a néző szeme mégsem kalandozik el. Ez igen fontos, hiszen a darab legfontosabb eseményei itt játszódnak le, ezek az ajtóknak vannak alárendelve. Érdemes odafigyelni a csapkodásukra, hogy mikor nyílik, mikor csukódik, ki jön be rajta, ki megy ki, és vajon mit csinálhat odabent. Mi egyetlen szobába látunk be, de ez édeskevés ahhoz, hogy megértsük a történteket. Nem árt, ha itt meg tudjuk osztani a figyelmünket, különben a forgolódás és a nyüzsgés közepette könnyű elveszíteni a fonalat.

A végkifejlet, az utolsó felvonás újból a főszereplők házában jelenik meg, keretes szerkezetet adva így az előadásnak.

Az előadásmód gyakran él erős túlzásokkal, de ezeknek inkább kritikai célzata van, semmiképpen sem tudható be a rossz rendezésnek, vagy a gyenge színészi alakításnak. A bohózat, mint műfaj, és maga a darab is megköveteli a túljátszást, de ezt nem is érezzük soknak. Tökéletes egyensúlyban vannak a hangsúlyos és a hangsúlytalan részek.

Ha valaki igazi kikapcsolódásra vágyik és szeret igazán nevetni, akkor mindenféleképpen nézze meg ezt az előadást.

(A képek a Szegedi Nemzeti Színház hivatalos honlapjáról valók.)

Vali