Tánc, ének, zene, fények és foci a színpadon. Röviden így lehetne jellemezni a Szegedi Nemzeti Színház egyik idén bemutatott darabját, az Aranycsapatot.

A cím magáért beszél, hiszen (első látásra) az előadás egésze a körül az aranycsapat körül játszódik, amelyik anno olyan hatalmas sikereket ért el, s ma is a magyarság büszkeségei közé tartozik.

Nagy emberek nagy góljai, a nagy csapat nagy győzelmei esnek a középpontba, gondolhatná a néző.

Azonban a történet előre haladtával másik megvilágításba kerül a darab.

Megjelennek a kor fiataljai, akik boldogan, énekelve, táncolva, problémamentesen, és állandó szerelemben élik mindennapjaikat. A fiúk a téren felosztják egymás között a csapatokat, így rendeznek bajnokságokat, a lányok a pálya szélén égnek a láztól, hogy az imádott sztárt akár egy percre is láthassák. Látszólag nincs semmi probléma, csak a mulatságok, egymás ugratása és a sörözés.

A musical könnyed zenei világa, melyről Fenyő Miklós gondoskodott, igazán jó szórakozást jelenthet azoknak, akik kedvelik ezt a zenei stílust. Megszólalnak klasszikus számok, mint Napfény a jégen, s új dalok is. Mindenféleképpen üdítő, kellemes hangulatot biztosítanak.

Azonban nemsokára olyan problémák kerülnek elő, melyekről azt gondoljuk, hogy csupán napjaink fiataljai küzdenek vele. Ez a fajta kilátástalanság bizony anyáinkra is jellemző volt, hiszen aki nem engedett a politika nyomásának, annak gondja támadhatott. Az elmúlt rendszer gyakran ismételgetett problémáira a darabban végig erős utalások vannak.

A visszaemlékezés, melyről Ádám Tamás, Székhelyi József, Rácz Tibor, Barnák László, Poroszlay Kristóf (és még sokan) gondoskodik olyannyira jól sikerült, hogy bár én csak hasonló elmondások alapján ismerem a kort, mégis valamilyen megfoghatatlan okból kifolyólag szerettem volna egy picit visszamenni az időben, és akkor, ott, velük együtt élni meg ezeket a dolgokat.

De azok az idők már elmúltak, s sok mindent magukkal is vittek. Köztük a jó és igényes, legendásan híres magyar focit is.

A fiatalok éneklése, a tánckar folyamatos színpadi jelenléte, és a színészi játék mind-mind igényes darabot eredményeztek. Tasnádi István rendező különös érzékenységgel ragadta meg a korszak pozitív és negatív oldala közti feszültséget. Öröm végre egy olyan aranycsapatról szóló feldolgozást látni, mely nem csak az aranycsapatról, hanem inkább az azóta megöregedett, de akkor még ereje teljében lévő fiatalokról szól.

A nosztalgia miatt is (amelyet mindenkiből kiválthat) mindenféleképpen érdemes megnézni.

Vali

 (A képek a Szegedi Nemzeti Színház hivatalos honlapjáról valók.)