Neked is van olyan barátod, akivel majdnem minden nap MSN-ezel, de hónapok óta nem láttad? Volt már úgy, hogy a szomszéd szobában ülő lakótársadnak chaten mondtad el a közölni valódat? Mikor vásároltál utoljára könyves boltban anélkül, hogy előre megrendelted volna a neten a könyvet? Egyáltalán olvasol még könyvet, vagy elég a MEK? Van virtuális szántód, egyéniséged, állatod? Mikor kerestél meg utoljára valamit térképen és nem a google.maps-on? Tudod, hogy a levélborítékra nem kell tárgyat írni ahhoz, hogy elküldhesd? Tudtad, hogy a való élet másképp működik? Ismered a valóságot?

Sean (Poroszlay Kristóf) nem ismeri. Sean számítógépes játékokon nevelkedett. Létrehozott egy figurát, Fonzy-t, aki úgy alakítja az életét, a körülötte lévőket és a világot, ahogy kedve van. Nincsenek határok, nincsenek mások. Tökéletes világban él a tökéletes énje, ahol a főszerep mindig az övé. Nem kell a világgal foglalkoznia, elbújik előle, elrejtőzik. Jönnek azonban a szülők, s kiszakítják Sean-t a szobájából, az elképzelt helyéről, s egyetemre küldik.

Ahogy elhagyja a szülői házat, s többet nem lehet virtuálisan jelen, megváltozik körülötte minden. Eddig ő bújt Fonzy testébe, most mintha Fonzy bújt volna az övébe. Zavarja, hogy nem tud mindent irányítani, zavarja, hogy az alakok nem azt csinálják, amit szerinte tenniük kéne, így folyamatosan kellemetlen helyzetbe kerül, nem érti a barátait. Nincs tekintettel mások érzelmeire és nem veszi számba emberségüket. Minden ismerősét felruházza sztereotípiákkal, akik ha nem képesek ezeknek a gyártott tulajdonságoknak eleget tenni, egyszerűen faképnél hagyja őket, kilép a játékból. Belekeveredik mindenféle kapcsolatba, s a többiek szemében egy önző tahóvá válik.

Nem érti, hogy miért nem az történik, aminek ilyenkor történnie kellene. Nem érti, hogy a Barát, az Anya, és az Apa figurák miért élnek önálló életet és hogy miért nem Ő továbbra is a főszereplő. Összekeveri a valóságot a játékkal, önmagát Fonzy-val.

De az életedet nem tudod egy Escepe-el bezárni, ezt bizony be kell fejezni.

Erről szól Barnák László és Deme László új darabja, A rejtőzők. A Hal a zacskóban című rendezésükhöz hasonlóan a szerzőpáros szintén hatásos előadást hozott létre. A modern témákat, új formában feldolgozó művek gyakran túlságosan érthetetlenek, „kortársak” (a szó negatív értelmében). Ők azonban most is érzékenyen megtalálták azt a vékony határvonalat, ahol érdemes alkotni.

Nem szájbarágós, s nem is túl művészieskedő. Annyit mutat, annyit mond, amennyi éppen elég ahhoz, hogy a néző gondolkodása beinduljon, s mintegy fejbecsapás érje a felismerés, hogy bizony ez tényleg így van.

 Ehhez hozzájárul még az előadás helyszíne, ami a Szegedi Nemzeti Színház balett terme. Itt ugyanis az orrunk előtt játszódnak az események, így mi is részeseivé válhatunk a darabnak.

Ne gondolja azonban senki, hogy egy elnehezült, komoly, társadalmi problémákkal, és stresszel teli élményben lesz része. A feszültség oldására maga a szóhasználat is alkalmas, de Mc Mode (Szívós László) az, aki valóban könnyed pillanatokat csempész a darabba. Föl-föl bukkan a csilli-villi nyakláncaival, dzsigolós küllemével, és egy-egy szórakoztató rap szöveggel mosolyt fakaszt mindenki arcára, valamint - a könnyebb érthetőség kedvéért -összegzi az addig történteket. A rímekre érdemes odafigyelni, a gyakran obszcén kifejezéseket használó Mc bravúros megoldásokat alkalmaz.

Érheti az a kritika a darabot, hogy a gyakori káromkodás a színpadon csupán a divatos „modernség” miatt került az előadásba. Azonban a valóság leképezéséhez ez a motívum elengedhetetlen. És mint tudjuk az előadás lényege, hogy sarkalatos pontként kiemelje a valóság és a vízió közti különbséget. Ehhez hozzátartozik a káromkodás, akár tetszik, akár nem.

Érdemes tehát odafigyelni a szerzőpáros munkáira, és bár az évad zárásával az előadások is elmaradnak, reméljük, az új évadban láthatjuk még őket alkotni.

Vali