Ivo Dimchev: Som Faves (Néhány kedvenc)

A MASZK (Magyar Alternatív Színházi Központ) Egyesület 1991-es alapítása óta évente megszervezi az egy hétig tartó THEALTER Fesztivált (Szabad Színházak Nemzetközi Találkozója), ahol számos hazai és külföldi alternatív produkció résztvevői lehetünk.

Ivo Dimchev a 2005-ös rendezvény alkalmával mutatta meg magát a magyar közönségnek, Lili Handel című performanszával. A bolgár művész 1976-ban született, jelenleg Amszterdamban él, a tánc- és fizikai színház jelentős képviselője. Szegedi első szereplése óta majdnem minden évben ellátogat a Fesztiválra rendező-, koreográfus- vagy előadóként.

Idén Som Faves (Néhány kedvenc) előadásával készült, melynek a work-in-progress (munkabemutató) alcímet/műfajmegjelölést adta. Elmondása szerint összegyűjtött egy százas listát, amire a valamilyen módon összefüggő kedvenceit írta fel, és a performansz folyamán ezek közül válogat.

A Régi Zsinagóga színpada szinte minimalista, a háttér egy fehér fal, a padló és a függönyök feketék. Középen egy nagy fekete doboz mint asztal, mellette szék, az asztalon egy kezdetleges keverőpult mikrofonnal, a falon egy kép. A padlón egy hófehér porcelánmacska. Ivo belép a színre: „There is blood on your face, I can see it.” („Véres az arcod, látom.”), „Bloody red dogs, behind the people, near or far? It doesn’t matter.” („Vérvörös/véres vörös kutyák az emberek mögött, közel vagy távol? Nem érdekes.”), leül a keverőpulthoz, kicsit billentyűzget, énekel, mintha az operában lennénk, majd mesél a képről, az amszterdami bolhapiacon öt euróért vásárolta, „Respect the art!” („Tiszteld a művészetet!”), visszaakasztja, majd csalódott-dühösen elhajítja, már négykézláb üvöltve ismétli: „Respect the art!” Aztán hirtelen megint visszaül, zenél, énekel nekünk, közismert slágereket, torzan, nagyon magas hangon, de tisztán, túlzott átéléssel, kigombolja kék ingét, nekivetkőzik, majd a zene is túlfeszül, elhallgat, félmeztelenül lekapja fejéről a szőke parókát és a csendben ütemes hörgéssel simogatja. Felvesz egy focista pólót, táncol nekünk, majd énekel, „My voice gives the appearance of professionalism” („A hangom a professzionalizmus látszatát/érzetét kelti.”), megkérdezi, hogy az éneke szerintünk koreográfia-e, megszavaztatja, mindegy, hogy mi a végeredmény, a lényeg, hogy a koreográfia győz. Szembe helyezi a széket, ráül, a lába között a kerámia macska, folyamatosan rácsorgatja a nyálát, majd megkérdezi tőle, éhes-e, ha nem eszik éhen fog halni, majd a macskát helyezi a székre, ő pedig végül már térden könyörög hisztérikusan hozzá, hogyha nem eszik, akkor éhen fog halni. Majd terminátorként robotmozgással, ezt hangeffektussal kísérve, lövöldözni kezd, lelövi a macskát, lelövi a közönséget, magát. Visszaül az asztalhoz, képeket vesz elő, alsó ajka és szemöldöke közé fogva mutatja őket, mesél róluk. Az elsőn az exbarátja van, aki hazament Bulgáriába, de még szeretik egymást, a másodikon a mostani barátja látható, akivel boldogok lehetnének, de ő még az exét szereti, aztán ő maga tíz év múlva a halálos ágyán, szemében a félelemmel, a következő pedig a csontváza, amit a tudománynak ajánl majd fel. Végül egy apró tükröt vesz elő, fel sem fogjuk, mi történik éppen, csak mire kicsordul a vér; megvágta mindkét szemhéját. Végigcsorog az arcán, mintha könnyek lennének. „There is nothing wrong with you.” („Nincsen semmi baj veled.”)

Ivo Dimchev performanszai sajátos atmoszférát teremtenek, mintha egy jól ismert világba térnénk vissza, még ha az kifordult is magából. Cselekedetei közvetlen kapcsolatot teremtenek a közönséggel, nemcsak úgy, hogy beszél hozzájuk, beszélteti őket, hanem felforgat. Egy-egy cselekvéssort, mozzanatot olyan sokáig ismétel, amíg a tűréshatárig el nem jut, és, ami először komikus volt, az előbb ironikussá válik, majd véresen komollyá, és a nézőt zavarba ejti, majd szégyenbe hozza, amiért nevetett rajta. Mindezt nem direkt módon, csendben érezzük magunkat kínosan, amíg ismét nem következik egy komikum, majd a szégyen.

A hangokkal, énekkel, beszéddel, tánccal, testtel, mozdulatokkal, szavakkal való játék kibírhatatlan, már-már fájdalmas esztétikát teremt, és a naivnak tetsző mondatok, kérdések („Is it coreography?”; „Respect the art!”) éppen a művészet lényegét boncolgatják, magára a művészetre kérdez rá, húsbavágóan találó, ahogyan a szövegben elhangzó bloody red dogs és a hófehér porcelánmacska ellentéte is, és a magánélet megosztása a nézőkkel, mintha csak egy bulvár lap paparazzijának vagy riporterének tenne eleget, az érzelmileg való megnyílást megint csak agyoncsapva azzal az abszurd fordulattal, hogy jövőbeli önmagáról mutat képet (reflektálásként a mai fogyasztói világra, ahol minden lehetséges már, ahogy önmagában az előadást tekinthetjük akár a fogyasztói társadalom kritikájának, az értékek megkérdőjelez(őd)ésének), amely gesztussal, hogy halála előtti önmagával azonosulhatunk, megint utat nyit az elérzékenyülés felé, és ismét kiránt a tudománynak ajánlandó csontváz képzetével. Nem kíméli a nézőt, ahogy magát sem. „There is blood on your face.” Véres az arca, vérkönnyek, mint Máriáé, könnyek a művészetért, vagy éppen saját áldozata a művészetért. „There is nothing wrong with you.”, sokszor elismétli, és emiatt hihetetlenné válik, úgy tűnik, mégis mi vagyunk a hibásak, ez amolyan szülői elnézés, nincsen velünk baj, de mégsem vagyunk képesek igazán értékelni/érteni a művészetet, végül is az határoz meg, amiben élünk.

Komoly igénybevételt jelent ez a közönségnek és Ivo Dimchevnek is, de megéri; olyan őszinte és lecsupaszított esztétikának és érzelmeknek lehetünk élvezői, amiért érdemes a színházba elmenni.

https://www.youtube.com/watch?v=zaObrq1o4zg
http://ivodimchev.com/
https://www.youtube.com/ivodimchev
 

Vörös Judit előadáselemzése :)