Verdi operáját áprilisban (első szereposztás: 17., második: 18.) mutatták be a Szegedi Nemzeti Színházban.

Igen modern színpadkép tárul elénk már a kezdő jelenetekben is. A díszletek, az öltözékek mind-mind Kentaur markáns egyéniségét tükrözik. A színpadi eszközök monumentálisak, ahogy maga a darab is, a beállítások teljesen egyértelműek, s nem csak a táncosok és az énekkar ruhája meghökkentő, hanem a főszereplők megjelenése is nagy meglepetéseket okozhat. Míg egyik énekes csodaszép ruhakölteményben jelenik meg, addig egy másik elegáns, ámde visszafogott öltönyben sétál be a színpadra. Ezek egyáltalán nem rossz megoldások, sőt! Könnyebben értelmezhető a szereplők egyénisége és az abból fakadó cselekedeteik. A táncosok végig a halál jelképeként mozognak, ehhez a szerephez maszkírozva és öltöztetve, amelyek valóban elérik a kívánt hatást és a közönségben valamilyen borzongás alakul ki. Az énekkar hölgyeinek hagymaszerű, a szivárvány összes színeiben játszó hajkoronái szinte csak úgy vonzzák a szemeket.

A darab rendezése elég didaktikusra sikeredett, néhol már-már zavaróan szájbarágós. A kézfogás motívuma (bár valóban sarkalatos pontja a cselekménynek) túlságosan nagy hangsúlyt kapott. Viszont a közönséget, mint városi embereket bemutatni, jó fogás is lehet. Így a néző közelebb kerülhet az operához, s megértheti a lényeget, miszerint az egész világ és az egész életünk csak egy álarcosbál, aminek mi, a közönség is részesei vagyunk. Összességében egyébként dicséret jár a rendezőnek, Bodolay Gézának. Könnyen érthetővé, és befogadhatóvá tette az operát, ami mindenféleképpen az ő és természetesen Juronics Tamás érdeke.

Juronics fantasztikust alkotott a táncosokkal, akiket rendesen meg is dolgoztat. A mozgásvilág, a megjelenés, az értelmező jelleg nagyon felerősíti a darabot. Folyamatos jelenlétük a színpadon állandó feszültséget okoz, mintegy kiegészítik, értelmezik a helyzeteket, néhol kis komikumot csempészve az egyébként komoly előadásba.

A feszült légkört nem csak a táncosok oldják néha, hiszen ott van Oscar (Nánási Helga), aki könnyed, fesztelen énekeivel, mint egy aprócska pillangó átsuhan a színpadon, de megjelenésével, és egyéniségével örömet hagy maga után. Nem nagy szerep az övé, mégsem felejthető alak.

Geiger Lajos végig kiemelkedően énekelt. Azt hiszem, hogy a felesége utáni vágyódásban és őrlődésben előadott ária felejthetetlen élmény lehet bárki számára. Ahogy számomra is az volt. Megérdemelte a hatalmas ovációt, mely az áriáját követte.

Csajághy Szabolcs nagy lendülettel és ígéretesen lépett be a színpadra. Kár, hogy hamar elfáradt, s a csak a darab végére tért ismét magához.

Udvarhelyi Boglárka a gyönyörű magasságokat drámaian kiénekelte. Egész színpadi jelenlétében sugározta azt az előkelőséget, melyet egy Améliától elvárunk. Tökéletes választás, ugyanúgy, ahogy a jósnőt alakító Erdélyi Erzsébet is.

Az opera három felvonásban, öt képben látható, s összességében élvezetes vasárnap esti szórakozás. Aki megnézi, ne a sztereotípiákban élő, sznob, operaházi élményre számítson. Könnyed, élvezhető, kellemes előadást láthat, ami a fiatalok számára is ugyanolyan vonzó lehet, mint bármelyik kortárs stúdiószínházi darab.

Vali

(A képek a Szegedi Nemzeti Színáz hivatalos honlapjáról valók.)