A Mobil Front Műhely és a Szegedi Nemzeti Színház Kisszínházának közös produkciója, a Hal a zacskóban nem véletlenül kapta az „ütközési kísérlet emberi lényekre, zenével kísérve” alcímet.

Nagyon kényes, a mindennapjainkat élesen meghatározó társadalmi problémákat jelenítenek meg a színpadon. Nem egy egyszerű színházi élmény. Tömören, és könyörtelenül zúdul ránk a kritika, mely minket, mint emberi lényeket minősít. A zenék, az utalások és minden egyes apró mozzanat erősíti azoknak a hétköznapi problémáknak a megfogalmazását, amelyeket esetleg nem veszünk észre, vagy legalábbis nem veszünk róla tudomást.

A motiválatlanság, ami a fiatalokat jellemzi, a jövőjük utópisztikus elképzelése (a valós jövővel szemben) az egyik fő mozzanata a darabnak.

Hogyan megyünk fejjel a falnak, hogyan menekülünk egy idealizált világba és hogyan ragaszkodunk egy olyan kapcsolathoz, amelyben nem társat, hanem saját magunk frusztrációjához keresünk partnert. Ezek a mai fiatalok legnagyobb problémái, amit a darab igen érzékletesen bemutat. Aki értőn és figyelmesen nézi a darabot elég gyorsan önvizsgálatra kényszerül, mert a tükör, melyet elénk állítanak tiszta, és nem hagy homályos foltokat.

Az idősödő korosztály feladatkeresése szintén sarkalatos pontja a színpadra állított kísérletnek. Az, hogy hogyan találja meg a helyét egy olyan ember, akire a gyermekeinek már nincs szüksége, vagy az anya miért féltékeny a saját lányára, annak fiatal, feszes szépsége miatt, és a lelki bajokkal küzdő embereket gyógyító, kiegyensúlyozottnak tűnő pszichiáter miért issza le magát praxison kívül, elgondolkodtató.

Ami azonban korosztálytól független és napjainkban égető téma, a fogyatékos emberek beilleszkedése a társadalomba. Egyenrangú feleknek tekinteni őket, és elérni azt, hogy ők is így gondolják magukról, nagyon nehéz, ha a család hozzáállása sem megfelelő. Az, hogy milyen érzés lehet a mindennapokban fogyatékkal élni, számunkra elképzelhetetlen. A rendező azonban egy kis mozzanat erejéig erről is gondoskodik. Megtudhatjuk, hogy milyen lehet az, amikor az egyik érzékszervünk nem működik rendesen.

Az előadás módja igen egyedi. Nem egy hétköznapi színházi élmény, ami már a (pozitív értelemben) kicsit zavarba ejtő kezdetektől egyértelművé válik. A téma komolysága azonban nem határolja be az előadásmódot. Sokszor, sok helyen humorral adják tudtunkra azt, amit akarnak, ezzel egy enyhe öniróniát hozva létre, amelyben a saját nyomorunkon tudunk nevetni.

A rendezés, a díszletek, az elrendezés, a kellékek többletjelentéssel bíró használata igen bravúros. Érdemes odafigyelni mindenre, ami a színpadon történik. Mivel az előadás kis nézőszámú, a színpadon kap helyet mindenki. Figyeljük meg a nagyfüggöny (mely eredetileg a színpadot takarja a néző elől, ebben az esetben a nézőteret takarja a néző elől) mozgását.

Nagyon kevés az olyan társadalmi gondokkal foglalkozó színmű, amely ennyire szórakoztató módon mutatja be a problémákat, és ennyire élesen világít rá olyan, a mi életünket is meghatározó gondokra, melyek létéről egyébként nem szívesen veszünk tudomást. Valódi ütközés, de nem másokkal, hanem önmagunkkal.

Mindenkinek szívből ajánlom a megtekintését!